2018. szeptember 22., szombat: Móric napja

Horthy Miklós kormányzó születésnapja

Százötven esztendővel ezelőtt, 1868. június 18-án született a Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei Kenderesen nagybányai Horthy Miklós, I. Ferenc József egykori szárnysegéde, az osztrák-magyar hadiflotta utolsó parancsnoka, a Magyar Királyság negyedszázadig regnáló kormányzója.

A XX. századi magyar történelem eseményeinek feltárása terén még jócskán van mit törlesztenie a hazai historiográfiának. Szküllák és Kharübdiszek között hánykolódik a történelmi igazság, s igen nehéz feladat minden szálát kibontani. Máig kísért az osztályharcos szemlélet, mivel az 1989 előtt szocializálódott történészek ideológiai síkok mentén, mai tudásunk alapján, eleve negatív felhanggal vélekednek vitéz nagybányai Horthy Miklós negyedszázados kormányzóságáról, „vezérkultuszról” és „Horthy-fasizmusról” papolnak. Mások az oly divatos történelmi szembenézést preferálják, igyekeznek belénk sulykolni a bűntudatot, és a „merjünk kicsik lenni” gondolatot sugalmazzák, elítélve az országgyarapítási politikát és kárhoztatva a Magyar Királyi Honvédség második világháborús részvételét.

A szomszédos országok is ezen torz megközelítések kombinációit alkalmazva alkotnak hamis képet rólunk, ráadásul a románok és a szlovákok a mi történelmünkből kreálják a sajátjukat. Így igen nehéz helyzetben vannak a nemzeti érzelmű, konzervatív felfogású történészek, akik objektív módon kívánják bemutatni a kormányzó ténykedését és második világháborús szereplésünket, mert sajnálatos módon ma is kevés ráhatásuk van a hivatalos történeti szemléletmód megváltoztatására.

Horthy Miklós személye és cselekedetei viták kereszttüzében állnak, pedig elvitathatatlan tény, hogy 1919-ben a Nemzeti Hadsereg fővezéreként ő volt az egyetlen ember, aki rendet tudott tenni a Nagy Háború utáni forradalmi fertőbe taszított és a javainkra áhítozó, újdonsült államok elé martalékul vetett Magyarországon. A Trianonban halálra ítélt csonka ország, a nemzetközi elszigeteltség és a kisantant szorítása ellenére életben maradt, és nem feledkezve meg elszakított nemzettestvéreinek millióiról, azon munkálkodott, hogy talpra állása után visszakövetelje elvett területeit és lakóit. Ehhez tizennyolc esztendő szükségeltetett. A csonka hon gazdasága megerősödött, szociális intézkedések sora született, gróf Klebelsberg Kuno kultusztminisztersége idején – a kultúrfölény jegyében – jelentős fejlődésnek indult a közoktatás és a tudományos élet; s nem elhanyagolandó módon a honvédséget is fejlesztették. Aztán elkövetkezett 1938, amikor hazánk visszanyerte fegyverkezési egyenjogúságát és az első bécsi döntés eredményeként visszatért a Felvidék déli része.

A békés országgyarapítás időszakában a Felvidék mellett tért haza Kárpátalja, Észak-Erdély és a Székelyföld, a Bácska, a Baranya-háromszög Muraközzel és a Muravidékkel, miáltal a Magyar Királyság területe 172149 km²-re, lakossága 14,6 millió lélekre gyarapodott. Mindezért rendkívül súlyos árat fizettünk, és a Harmadik Birodalom lekötelezettjeként léptünk be a második világháborúba. Miközben a honvédek a keleti hadműveleti területen harcoltak, a kormányzó 1942-től igyekezett kapcsolatot keresni a nyugati szövetségesekkel, akik aztán tudomására hozták, hogy a Szovjetunióval kell tárgyalnia, ha békét akar.

Eközben a németek megszállták az országot, s bár Horthy Miklós a helyén maradt, innentől datálható az ország szuverenitásának elvesztése. Megkezdődtek a deportálások, melyeket a kormányzó – több-kevesebb sikerrel – igyekezett leállítani – ezért a baloldali történészek Horthy Miklós kormányzói tevékenységét eleve a holokauszt szemszögéből ítélik meg, kihangsúlyozván antibolsevista nézeteit is. Magyarország 1944. október 15-én kapott esélyt arra, hogy ne váljon teljes területe a harcok színterévé. A kormányzó gentleman módjára a német szövetségest értesítette fegyverszüneti szándékáról, így az eleve kudarcra ítéltetett és lemondását hozta magával. A kormányzói intézménnyel együtt pár hónapon belül a „régi” Magyar Királyság társadalmi berendezkedése, területgyarapodásai és hadserege lett az enyészeté…

A kommunizmus évtizedei során Horthy Miklós tevékenységét becsmérelték, az 1920 és 1944 között időszakra és háborús szereplésünkre a „Horthy-fasiszta” és az utolsó csatlós” szégyenbélyeget sütötték. Ez a szomszédos államoknak is kapóra jött, s még ma is bőszen ostorozzák Horthy Miklóst és a Magyar Királyság revíziós politikáját, pedig a szégyenkezésre nekik lenne okuk, elegendő, ha csak Tiso vagy Antonescu marsall nevét említjük meg, akiket Szlovákia és Románia nemzeti hősként tisztel, holott háborús tevékenységük szégyenletes cselekedetek sorát hozta és hősiességük is megkérdőjelezhető.

Horthy Miklós istenfélő, hazaszerető ember volt, aki mélységesen elítélte a bolsevizmust és kormányzóként mindent megtett Magyarország felvirágoztatásáért – ennek fényében kell megítélnünk az ő életművét.

Szinte minden magyar családnak vannak tárgyiasult emlékei az 1945 előtti időszakból. Mi is őrzünk ilyeneket, mint például anyai nagyapámnak, Tóth Mihály hivatásos szakaszvezetőnek – aki két évig Kassán szolgált a VIII. gépkocsizó vonatosztály állományában – és testvéreinek katonaképeit, az országgyarapítás alkalmával kapott emlékérmeiket, apai rokonságomból dédmamám öccsének Magyar Bronz Vitézségi Érmét – melyet a kormányzó portréja díszít –, aki 1944. október 6-án adta életét a hazáért és post mortem kapta meg ezen kitüntetést.

Az egyik legféltettebb kincsünk azonban egy kormányzói kép, amelynek regénybe illő története van. Kézdivásárhelyi születésű feleségem nagyapja 24-es székely határvadász volt a második világháborúban. Tavaly nyáron, mikor odahaza voltunk, a nagyszülők lemhényi házában néztünk szét, hátha maradt katonakép a nagytatáról. Kutatásunk eredménnyel járt, megtaláltuk Kovács Béla határvadász képét, de meglepetésünk annál nagyobb volt, amikor kiderült, hogy a bekeretezett fotográfia mást is rejt, méghozzá Horthy Miklós portréját! Erről a családban senki sem tudott, a nagytata titkát magával vitte a sírba, s bizonyosan nem véletlenül őrizte meg titokban a „kicsi magyar világra” emlékeztető képet, hanem bízott benne – csakúgy, mint a többi székelymagyar – hogy szülőföldje ismét magyarrá válhat, hiszen „ami már egyszer volt, lehet máskor es!” Vajon így vélekednek a felvidéki, kárpátaljai, délvidéki magyar nemzetrészek is?

Babucs Zoltán – Felvidék.ma

CÍMKÉK

Hozzászólások

Wordpress (0)
Disqus ( )