2018. július 15., vasárnap: Henrik, Roland napja

Mert a magyarok csak azt akarják …

Nem Erdélyt, mert ahhoz gyengék és kevesek vagyunk. Hanem emberi hangot, méltányos elbánást, korrekt viselkedést, pontosságot, és a szerződések betartását. Ez az írás nem politikáról szól.

A hétköznapok eseményei között az átlagember az egyik legkevésbé vonzó és derűs tevékenységnek azt tekinti, amikor „nadrágos emberrel” kénytelen szóba állni. Márpedig ez gyakran megtörténik, legyen szó ilyen-olyan ügyintézésről, állami hivatalban vagy éppen szolgáltató cégnél. Mégis, ez utóbbi esetében az ember azt hinné, némileg másképpen néznek az egyszeri gyalogmagyarra, hiszen a cég érdeke, hogy szolgáltatását a polgár „megvegye”. Különösképpen érvényes ez egy magyar tulajdonossal bíró cég esetében. Az igazság viszont pont olyan lehangoló, mint a romániai hétköznapok úgy általában. A magyar (nevű) tulajdonos nem garancia semmire, sőt.

Az RDS-RCS nevű cégcsoportot majd mindenki ismeri Erdély, Partium szerte. Azt is tudja mindenki, hogy a cég tulajdonosa az eléggé rejtőzködő életmódot folytató Teszári Zoltán. A cégcsoport által nyújtott szolgáltatások színvonalát is ismerik a legtöbben, valamint azt is, hogyan viszonyulnak a cég alkalmazottai a fogyasztókhoz. Én most a magam bőrén tapasztaltam valamit, amiből persze nem lehet általánosító jellegű következtetést levonni, de egy jellemző hozzáállást mégiscsak mutat, ha máshol nem, legalább is itt Bihar megyében.

Történt, hogy az RDS egyszerűen felvásárolta az Érmellék nagy részén eddig internet és kábeltévé szolgáltatást nyújtó kis céget (Biximp), így a fogyasztók eszi nem eszi alapon egyik napról a másikra arra ébredtek, hogy nem maradt más választásuk mint az RDS, ha tévézni, internetet használni akarnak. A cég ügynökei viharos gyorsasággal be is járták az érintett településeket, szolgáltatásuk reklámozásában nem épp etikus módszereket bevetve. Elhíresztelték, hogy a szerződést aláírni kötelező (!), és azzal riogattak, hogy aki nem ír alá, az bizony tévézés, internet nélkül marad mindörökre. A terepre küldött ügynökök többnyire nagyvárosi román anyanyelvű fiatalok voltak, akiket csak a fejkvóta érdekelt, vagyis az, hogy minél több aláírt szerződés legyen a kezükben. Magyarul nem beszélő, pökhendi, arrogáns viselkedésű ügynökök kopogtattak a többnyire idős, románul alig vagy egyáltalán nem értő emberek házaiba, minél gyorsabb aláírást követelve. Jómagam találkozva az igen tisztelt „ádzsentekkel” (akik bemutatkozni elfelejtettek) kissé lehűtöttem a sietségüket, lévén, hogy szeretek alaposan tájékozódni mielőtt aláírok valamit. Ez volt az első negatív tapasztalatom az RDS képviselőivel.

Van más választás?

A második negatív tapasztalat az volt, hogy a cég, miután az ügynökei fűt-fát ígérve, a szerződéseket begyűjtve elviharzottak, mintegy két hét elteltével se szó se beszéd átállította a televíziós csatornákat. Hirtelen semmi sem volt a helyén, eltűnt jó néhány megszokott adás, mások persze megjelentek, de kizárólag román nyelvűek. Arról, hogy mikor és milyen módon juthat hozzá a tisztelt fogyasztó, az eddigi magyar nyelvű adások vételét lehetővé tevő dekóderhez, „elfelejtették” tájékoztatni a nagyérdeműt.

Jó egy hónap elteltével aztán a cég emberei elkezdték kihordani a szóban forgó dekódereket, aminek magam is megörültem, főleg a gyerekeim miatt, akik az M2 csatorna meséit szeretik nézni, az pedig csakis a dekóderrel elérhető. A lelkesedésem kissé lehűlt, mikor a szerkentyűket osztogató alkalmazott közölte velem, hogy már pedig az én házszámom nem szerepel az ő listáján, ergo én az ő szemszögükből nem létezem, szerződés ide vagy oda. Ez volt a harmadik negatív tapasztalat.

Miután a cég ember közölte velem, hogy látogassak be a közeli kisváros Digi irodájába, ott bizonyára megoldják a gondom, meg is fogadtam tanácsát. Amit ott tapasztaltam, kicsiben leképezi mindazt, amit Románia címszó alatt ismerünk. Az irodában egy szemmel láthatóan épp távozásra készülő, román népdalénekesre hajazó ruházatban toporgó középkorú „úriember” fogadott, és nemes egyszerűséggel letegezve, a „Ce vrei ?” kérdéssel fogadott. Miután köszöntem, előadtam a gondomat, amit ő a tegező hangnemet megtartva a saját kollégái bukaresti édesanyjának felemlegetésével honorált. Majd tudatta velem, hogy ő segítene de lejárt a munkaideje, és nem megy az autóhoz, hogy kivegyen egy dekódert. Ami amúgy is elfogyott, most adta oda az utolsót. Miután túltettem magam a kis logikai diszkrepancián, a magam részéről rákérdeztem, hogy ez itt a Digi irodája-e, és ő alkalmazott-e?  Mert ha igen, abban az esetben mégiscsak az ő dolga volna segíteni, a kollégáihoz fűzött viszonya annyira nem érdekel. Tudtára adtam azt is, hogy a cég viszonyulása a fogyasztókhoz véleményem szerint mindennek nevezhető, csak példásnak nem.

A huzavonát megelégelő úriember ekkor biztosított róla, hogy megkapom a dekódert, csak jöjjek vissza négy nap múlva. Addig viszont hagyjak nála egy személyi fénymásolatot, és ő majd szárnyai alá vesz. Kissé dühösen  megjegyezte még azért a szintén ott tartózkodó kolléganőjének, hogy: „Vezi Gyongyi asta-e, ungurii numai asta vreau, toți  cu decoderele lor …” Amit a Gyöngyinek szólított hölgy némán vett tudomásul. Ez  volt eddigi utolsó negatív tapasztalatom a céggel.

Annak ellenére, hogy tudom az úriember nem olvassa e sorokat, üzennék neki valamit, meg persze az illetékeseknek is: a magyarok nem csak a dekódert akarják, hanem emberi hangot, udvariasságot, a szerződések betartását, és magyar nyelvű ügyintézést. Hogy embernek érezhessék magukat szülőföldjükön, ne csak harmadrangú fogyasztónak. Nagy elvárás ez egy magyar tulajdonosú cég irányába, 2018-ban? Talán igen. Hiszen miért éppen egy cég viszonyuljon másképp, európai módon hozzánk, mint egész Románia?

Barta Béla

 

CÍMKÉK

Hozzászólások

Wordpress (0)
Disqus (0 )